- Nem tudom. Talán fájdalmat.. Olyan keserű volt, hogy.. hogy akár utána ugrottam volna..
- És most mit érzel hat hónap után?
- Nem tudom.. Még mindig hiányzik.
- Hát ez természetes..
- De...
- Mi az?
- Ha csak rágondolok, akkor minden más.
- Hogy érted?
- Nem tudom... Én csak nem akarom elfelejteni őt.. hisz nála jobban senkit nem szerettem..
- Ez természetes kislány.. - mondta a riporter. - Kívánom az egész stáb nevében is, hogy jobban légy.. Köszönöm, hogy eljöttél Lola.
- Szívesen. - mosolyogtam.
Igazából ez a történet nem rólam szól. Csak pár srácról, akik megjárták a pokol legmélyebb bugyrát is.. De a főhős még nincs.. Csak pár tini, akik a boldogságot keresik.. És a mosolygás új örömét..
A nevem Lola. Hat hónapja elvesztettem egy számomra nagyon fontos személyt.. Akár mondhatnám jó testvérnek.. De nem fogom. De nagyon sokat köszönhetek neki.. Amikor drog problémáim voltak , ő mindig mellettem állt és segített.. Azt hittem az a pokol.. De az semmi a mostanihoz.. De azt tudom hogy hozzá hasonló soha nem lesz.
És sajnálom, hogy olyan sok gondot okoztam... Sehun!
Amint kiértem a stúdióból, drága nagybátyám mosolyogva fogadott, a hatalmas, fekete BMW-jének támaszkodva.
- Hé Lol. - szólított becenevemen, amit Sehun pár éve rám hagyott és azóta mindenki így hív, amit mosollyal viszonzok. De most elfogott az undor és a hányinger, amit nagybátyám észre is vett, mivel a szája egyenesbe állt.
Jelenlegi otthonom felé vezető út csöndes volt. Néha bácsikám lopva nézett bele a visszapillantóba, mintha mondani akarna valamit. Én az ablakon kifelé kémleltem Seoul színes utcáit.
Majd megszólaltam:
- Attól még, hogy most jöttem ki a diliházból még nem kell minden mozdulatom figyelni Siwon.
- Lola. - sóhajtott. - Most képzeld magad a helyembe. Én csak.. - megint sóhajtott.
- Mi? - kérdeztem felemelve a hangom, de még mindig a tájat bámultam.
- Tudod mióta apád meghalt, nem mertem. - elhallgatott.
- Nyögd már ki végre. - ordítottam rá, majd hirtelen lefékezett és mind a ketten előre dőltünk. Még az volt a szerencsénk, hogy egy autó sem volt mögöttünk.
- Nem mertem a szemedbe nézni. - ordította teli torokból, mire a testem megfeszült az ijedtségtől. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor betépve mentem haza és anyám velem ordibált. Minden létező csúnyaságot a fejemhez vágott. Még azt is amit nem szabadott volna hallanom:
- Utállak! Éld az életed ahogy akarod te büdös kurva! - majd fogta bőröndjét és eltűnt.
ez úgy két vagy három nappal történt Sehun halála után.
Oh Sehun halála... Hát persze. Miatta van minden.. Miért ezt hazudom magamnak? Mivel másokat könnyebb okolni..Szörnyű embernek lenni...
Gondolataimból nagybátyám rázott vissza, amikor szólt, hogy megérkeztünk.
Homályosan láttam , mivel könnyek szöktek a szemembe.
Egy temető előtt álltunk.
- Mit keresünk itt? - töröltem le egy sós cseppet az arcomról.
- Szállj ki. - mosolygott bátorítóan nagybátyám.
Szótlanul szálltam ki a fekete autóból. Úgy éreztem, ha nem fog egy erős kés, másodperceken belül összeesem. Szédültem...Összeszedtem minden megmaradt bátorságom, és beléptem a fekete vas kapun.A reggeli párás idő miatt sűrű köd szellemként kúszott a sírkövek között.
Öt perc séta után megtorpantam egy sötét szürke, ovális alakú kő előtt. A lábaim nem mozdultak. Majd elolvastam a táblára írt szöveget:
Itt nyugszik Oh Sehun!
Emléked örökké szívünkben marad!
Élt: 1994-2013
Hirtelen egy könny csordult le az arcomon felébresztve kábulatomból. Hagytam, hogy végig csorduljon az államon, majd amint a földre hullott térdre rogyva fakadtam ki.
Még pár percig bőgtem, de hang nem jött ki a torkomon. Mindenem fájt. A fűbe kapaszkodva tátogtam szerelmem nevét, előre-hátra dülöngélve fájdalmamban, majd erős karok szorítását éreztem vállamon.
- Lol. - suttogta Siwon. - Mennünk kell
- Nem akarok. - sipítottam. - Nem akarok...
- Lola. - ismételte. - Mindjárt esni fog.
- Nem érdekel. - szipogtam.
A sírásom abbamaradt.. A szívem és a lelkem egy nagy és sötét űr lepte be.
Erőt véve magamon próbáltam felállni, de sikertelenül, mivel visszaestem. Még szerencse, hogy Siwon tartott.
Végül sikerült felállnom, és az autóhoz mentünk.
- El se tudtam búcsúzni tőle rendesen. - jegyeztem meg, közben figyeltem, ahogy az esőcseppek versenyeznek az ablakon.
Elaludtam. Sehunról álmodtam. A szép mosolyáról, amit ha villantott a lányok összeestek a csodálattól. Lehetett bárhol: kávézóban, iskolában minden nőt levett a lábáról bizonytalanná téve őket.
Majd a csókjáról is álmodtam. Lágyan csókolgatta a nyakam és mindig a fülem felé haladt, amit különösen szeretett harapdálni. Sosem zavart, mindig nevettem tettén, amire ő egy gyengéd morgást hallatott.
A vele eltöltött idők között nem csak jók de rosszak is történtek. Akkoriban rászoktam a fűre anyám miatt.. Persze most is könnyebb a másikat okolni.
A függőségtől nem voltam mindig "boldog".. ez csak a látszat. Néha sírva fakadtam a fájdalomtól. És a leszokás? Hát mondjuk úgy hogy Sehun volt az én nikotin tapaszom..
Ha látta rajtam, hogy szenvedek és szükségem van arra a szervezet pusztító dologra megcsókolt.
Majd minden elsötétült... Mennydörgést hallottam, majd Sehun élettelen teste villant be. Hirtelen felültem. Ziháltam. A víz is levert. Odakint zuhogott az eső villámok kíséretében. Kimásztam az ágyból, majd bementem a fürdőbe lezuhanyozni. Hagytam, hogy a forró víz kényeztesse fájó hátamat, végül a fejem a zuhanyrózsa alá dugtam.. A döbbenet villámcsapásként vágott fejbe.. Hogy a fenébe kerültem a szobámba? Miután végeztem gyorsan felvettem egy kényelmes fekete nadrágot és egy szürke denevér ujjas felsőt nem törődve azzal, hogy a hajam még csurom víz.
Lerohantam a lépcsőn. Siwont kerestem. A nappali felé haladva halk zene hallatszott. Drága nagybátyám a maga 185 centijével szétterülve feküdt a krémszínű bőrdíványon, ami mosolyt csalt az arcomra. Betakartam, majd kezembe vettem a távirányítót és leültem az egyik fotelbe. Unalmamban a plazma tévét kapcsolgatva kerestem valami jó műsort, de semmit nem találtam.
Hat hónapja ez az első alkalom, hogy itthon vagyok. A nappali fehér falai, fémes bútorai és a krémes színű kanapé és fotelek sok emléket fűztek a múltamhoz: amikor tíz évesen betörtem a régi tévénk képernyőjét, azóta sem tudom hogyan.. Bár a szüleim csak mosolyogtak, és azt mondták: Nem baj. Úgyis akartunk venni egyet.. vagy amikor Sehunnal való megismerkedésem előtt két hónappal bulit tartottam és az egyik barom kiöntötte a vörösbort a krémszínű kanapéra. Szerencsére a folt nem maradt meg.
Két hét telt el, mióta kijöttem a diliházból, és ma van az első nap, hogy az iskolába merészkedek... azóta a nap óta. Kicsit izgultam, de amikor reggel belenéztem a fürdőszobai tükörbe egy pillanat alatt elillant. Csalódottság, undor és kétségbeesés jele rajzolódott ki az arcomra.
- Ezen még a smink sem segíthet. - gondoltam magamba. - Csak a hideg zuhany.
És tényleg. De az is csak átmeneti.
Úgy gondoltam, hogy nem reagálom túl ezt a "Mit vegyek fel ma?" dolgot, így felvettem egy kényelmes, fekete farmert, egy fehér toppot és fölé egy nagy sötétszürke kapucnis mackó felsőt, majd újra a tükörbe néztem. Pár percig méregettem az arcom, amin egy könnycsepp futott végig.
- Ah, ez volt a kedvenced. - nevettem, majd letöröltem a könnyes arcom. Megráztam magam és egy egyszerű kontyba fogtam a hajam. Bepakoltam a táskámba és lementem a konyhába. Nagybátyám a pultnál ült és a laptopján pötyögött valamit. Megköszörültem a torkom mire felkapta a fejét és lágyan rám mosolygott:
- Jó reggelt. - mondta.
- Neked is.
- Elvigyelek ma? - tért vissza laptopjához.
- Nem kell. Kell egy kis friss levegő.
- Rendben. - sóhajtott. - Én ma későn érek haza.
- Rendben.
Kimentem az előszobába, felhúztam a kedvenc fekete magasított szárú cipőm, majd felvettem a szintén fekete kabátom. Odakiáltottam Siwonnak, hogy elmentem és kiléptem a házból. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, maxra tekertem a zenét és hagytam, hogy elzárja a körülöttem folyó életet. Igazán megnyugtató. Nem zavart , hogy hányan bámulnak meg vagy hányan mutogatnak rám, mint a szánalmas vadra. Csak a zene szövege érdekelt, és az hogy nyugodt végzős életem legyen.
Egy kanyar és úgy tizenöt méter választott el az iskolámtól. Körülöttem sok odajáró diák nézett rám furcsán, és láttam ahogyan összesúgnak. De még ez sem érdekelt. A z iskola épületben sem volt másképp, csak most nem volt bedugva a fülem.
Az osztályterem elé érve megtorpantam. Az ajtó mögül éreztem a feszültség és a szomorúság auráját. Tudják, hogy itt vagyok! Megráztam magam, vettem egy nagy levegőt és benyitottam. Lesz ami lesz! - gondoltam. Néhányan az ablakon kifelé bámultak. A többiek csöndben leckét csináltak vagy meredten maguk elé bámultak. Az osztályfőnök az asztalánál támaszkodva írt valamit. Mindenki el volt foglalva valamivel, de csak kényszerből, nehogy egymáshoz kelljen szólniuk észre sem véve, hogy valaki belépett. A látvány mosolyt csalt az arcomra, majd megráztam magam és megköszörültem a torkom, amire mindenki felkapta a fejét. Még a tanárnő is, pedig elfoglaltnak tűnt. Mint akik szellemet látnak úgy néztek rém.
- Jó reggelt. - törtem meg a kínosba torkolló csendet.
- J- Jó reggelt Miss Lola. - pattant fel a tanát a székéből.
- Az igazolásom. - raktam le egy papírt az asztalára.
- Rendben. - bólintott, majd a helyemre ültem.
- Öö.. Jól van srácok, akkor kezdjük az osztályfőnöki órát. - szólalt meg pár perc után a tanárnő, mire füzet nyitogatások, sóhajok és tollak hangja felelt beleegyezésképp. A tanár a füzete fölé hajolva irkált tovább, mintha beakarnak jelenteni valamit, de várja a megfelelő pillanatot... Ismerős érzés fogott el: amikor bejelentette, hogy lesz egy új osztálytársunk, és mivel külföldről jött vissza újra kell járnia a tizenegyedik osztályt, ezért egy évvel idősebb lesz nálunk. Ezután egy magas szőkés hajú srác nyitott be. Kék-fehér kockás inget viselt, ami könyökéig fel volt tűrve, és egy fekete divatos nadrágot.
- Fiatalok, Ő itt Oh Sehun.
a fiú csak mosolygott, ami miatt a lányok rögtön összesúgtak és kacarászni kezdtek, amikor ránéztek. Majd meghajolt és egyenesen felém jött. A kezemmel támaszkodtam a fejemet, közben a szememmel követtem. Megállt előttem. Lehajol elém jó közel az arcomhoz:
- Hiányoztál~. - suttogta.
Hangja harangként visszhangzott a fejemben. De nem tartott sokáig, mivel a tanár rekedtes hangon a nevemet mondta:
- Miss Choi! Minden rendben?
- I-Igen. - dadogtam.
- Akkor miért sír?
Hmm? - kaptam oda arcomhoz, amin éppen akkor csordult le egy sós csepp az ujjamra. Nem sírtam.. Ez már csak a megszokás, ha rá gondolok.. De az érzés csak azután következett, hogy letöröltem a cseppet.
- Elnézést. - szipogtam.
- Talán még nem jött el az ideje a visszatérésnek. - mondta, majd visszahajolt a füzete fölé.
- Hat hónapom volt rá. - sóhajtottam. A többiek csendben hallgattak. Senki sem helyeselt vagy ellenkezett..
- Miss Choi. - sóhajtott ő is. - A gyász nem múlik el egyről a kettőre. Nem lehet elfújni. - végül felemelte a fejét és rám szegezte aggódó tekintetét. Majd folytatta. - Ez egy természetes folyamat.
- De ha otthon ülök egy gumóba ülve az sem megoldás. - néztem egyenesen szemébe. Éreztem, ahogyan a testem felhevül attól, hogy próbálom visszafogni a könnyeimet.
- Igaza van. - mosolyodott el végül.
Az óra hátralévő része viszonylag elviselhetően telt. Szerencsére az osztálytársaim nem kérdezgettek és nem is szóltak hozzám, ami nekem könnyűvé tette az osztályban tartózkodásomat. De van valaki, akivel szembe kell néznem. Hat hónap alatt sok minden változott.
A második óra rajz volt. Negyvenöt perc számomra elég hogy bátorságot vegyek. Szünetben megnéztem az iskola órarendjét, majd elindultam a 14-es teremhez. Már csak két terem választott el a célomtól. A térdeim remegtek. Megálltam a terem ajtajában és a szememmel futottam végig a diákok között. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel..
- Keresel valamit? - kérdezte egy lány. Vékony, barna hajú és szép arcú.. Pont annak a csirkefogónak az esete..
- I-Igen. - dadogtam. - Nem tudod hol van Kim Jong In?
- Nem. - mondta kissé flegmán. - Miért keresed Kai-t?
- Csak vágtam rá, majd kirohantam a teremből nem törődve azzal, hogy valamit utánam kiáltott.
Végig futottam a folyosón. Néhol nekimentem pár embernek, de gyorsan bocsánatot kértem és futottam tovább. Nem tudtam hol lehet Kai. Csak hagytam, hogy vigyen a lábam. A tetőre vezet poros lépcsőn felfutottam, majd kiléptem az ajtón. Odasétáltam a betonkorláthoz és nekitámaszkodtam. Tökéletes látvány nyílt az iskola udvarra. De még így se találtam meg. Nem volt sehol. Csalódottan inultam vissza, amikor hallottam, hogy valaki tüsszentett. Felkaptam a fejem és a hang után fordultam. Kai volt az. Az egyik falnak támaszkodva ült, karba tett karokkal és csukott szemmel. Fehér hosszú ujjú felsője izmaihoz simul. Csak nem gyúrtál, Kai? Mellette pedig egy fekete bőr kabát feküdt.. Nem vett észre, mivel fülhallgató volt a fülében. A látvány mosolygásra késztetett. Jó érzés volt újra látni.. Hiányzott!
Elé sétáltam szép lassan, majd leültem mellé. Aludt.. Még egy darabig nézem, majd a szempilláim makacs módon ráhúzták a szemhéjaim a szememre....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése